Andrew egy 19 éves fiú, aki dobol.
Elkötelezetten, megszállottan, minden mást ezen céljának alárendelve. Nem
akárhol tanul, New York leghíresebb konzervatóriumában kap lehetőséget zenélni
a legjobbak között. A feladat, amivel szembenéz, nem egyszerű. Szigorú tanára
nem könnyíti meg dolgát, kényszeresen igyekszik tanítványait megfeleltetni
saját perfekcionizmusának. Jól látszik, hogyan hat a tanítványok viselkedésére
egy tanár megalázó, büntető nevelési stílusa: mindannyian önmagukat
sanyargatva, a rivalizációs helyzetekben fogukat összeszorítva küzdenek a
bennmaradásért. Ők maguk is egyre inkább törekszenek a tökéletességre.
No de hol van a határ? A pedagógus
részéről mi az, amivel még segít valakit a képességei kibontakoztatásában? És
mi az, ami már sok és rombolóan hat? Egyáltalán mi az, ami még tanítási célzatú
és mi az, ami már káros, sérti az emberi jogokat, az egyén méltóságát? A másik
oldalon pedig: hol érdemes „letenni a dobverőt”, félreállni és más erősségünk
után kutatni önmagunkban?
Tegyünk bármit, mindig érdemes
elgondolkodni, azt miért is tesszük, kinek akarunk vele megfelelni. Andrew
kinek akart bizonyítani? A tanárának? Vagy inkább az apjának? Egy családban,
ahol az asztal körül mindenki saját régi, apró-cseprő teljesítményét
hangoztatja évekig, nehogy bárki is elfeledje azt…
Időnként mindannyian láthatunk hatalmas
tehetségeket, emberfeletti teljesítményeket. Lehetünk rájuk büszkék vagy
nézhetjük őket irigykedve. De talán föl sem fogjuk, eredményüket micsoda
akarat, mennyi izzadságcsepp, vér-verejték előzte meg.